A pápai kollégiumot 1531-ben, vagyis több mint 450 évvel ezelőtt alapították protestáns prédikátorok. Pápa gazdag történettel rendelkező város volt még a török világ előtt. A kollégiumnak meglehetősen viszontagságos története van. Az ellenreformáció alatt üldözték, bezárták, a kollégiumnak ki kellett telepedni Adásztevelre (1751), és ott voltak jó pár évtizedig, aztán végül is megengedték nekik, hogy visszajöjjenek. Ezen adászteveli kitelepítés alatt persze tovább folyt a tanítás, ott is építettek templomot és iskolaépületet.
1931-ben volt a Kollégiumnak a 400 éves jubileuma. Nagy ünnepséget rendeztek, Horthy Miklós kormányzó is eljött Pápára. Négyes fogatokat kellett felajánlani arra, hogy Horthyt hordozza. Minekünk mindig volt négyes fogatunk, és természetesen meg kell említenem, hogy apám parádés kocsisa, Károly bácsi tanította be a lovakat, és ő is hajtotta azokat. Ez nem volt könnyű mesterség. A lovaink mindig szépek voltak és mutatósak. A látogatás előtt persze trenírozni kellett a lovakat, hogy a tömegtől, az éljenzésektől, a zászlólengetéstől és a virágszórástól meg ne ijedjenek. Károly bácsi bevonult Pápára, és ott treníroztak a vásártéren.
És akkor okos emberek Pestről kitalálták azt, hogy a protokoll értelmében egy úrlovasnak, vagy mondjuk úrkocsisnak kell azt hajtani. Hát Károly bácsi nem volt úrkocsis, de értett a négyes fogathoz. De hát mit lehetett tenni? Meg kellett engedni azt, hogy az egyik szárnysegéd felüljön a bakra, és megpróbálja a lovakat hajtani. A lovak ahányan voltak, annyifelé akartak menni, és hát éppen csak meg lehetett állítani a kocsit, mielőtt valami baj történt volna. El kellett ismerni, hogy egy úrkocsis nem biztonságos Horthyval. Megengedték, hogy Károly bácsi hajtson, így megakadályozták azt, hogy a lovak a kocsit egy lámpaoszlopnak nekivigyék. Szóval elérkezett a nagy ünnepség ideje, és megérkezett Horthy. A pápai állomás eléggé kint feküdt, valahogyan a város végére építették. A hosszú Esterházy utca vitt be a Fő térre, ahol a Nagytemplom volt, és onnan indult a Horthy Miklós főutca, amit akkor neveztek el annak, 1931-ben. A Fő utca után kezdődött a Jókai utca, ami a leghosszabb utcája volt Pápának.
Megérkezett Horthy, felült a kocsira és végigparádézott az ünneplő nép között, éljeneztek, virágot dobáltak. Nem volt semmi botrány, senki sem tüntetett ellene, s hát megtartották a díszebédet. Horthy reggel jött és estére már visszament, különvonatja az állomáson várakozott. Mikor Horthy valahova ment látogatni, nem hotelben szállt meg, hanem a különvonatban maradt, ott aludt a különvonat hálókocsijában. Pápán sok iskola volt. A Református Kollégiumon kívül létezett a szintén református Nőnevelő Intézet, amelynek volt egy polgári iskolai tagozata és egy tanítónőképző tagozata.
Később a negyvenes években beállítottak egy líceumot is a polgári mellé. A polgári négyéves volt, a líceum volt a következő négy év. A polgári után a tanítóképzőbe vagy a líceumba jártak lányok. A tanítóképző ötéves volt. A két református iskolán kívül volt egy állami tanítóképző fiúknak, és egy állami polgári leányiskola. A polgári abban különbözött a gimnáziumtól, hogy egyszerűbb, könnyebb volt, latint nem tanítottak benne. Volt egy mezőgazdasági középfokú iskola, ahol gazdákat neveltek.
A katolikusoknak is megvoltak az iskolái, bencés gimnázium, nyolc éves, pontosan ugyanolyan, mint a miénk, latinnal, 8 éven keresztül, némettel, ez a 3. osztályban kezdődött, s így tovább. A pápai bencés gimnázium arról volt híres, hogy egy csomó sváb gyereket tanítottak. A bencések híres tanítórendnek számítottak Magyarországon annak idején. A zárda a leányiskolát jelentette: zárdának hívták, ugyanis apácák tanítottak benne. Ott szintén először polgári volt és katolikus tanítóképző, később ott is felállították a líceumot. Megemlítem az elemi iskolákat: szintén voltak katolikus elemik, volt református elemi, evangélikus elemi. A zsidóknak is megvolt a maguk elemije. Ezenkívül volt egy állami elemi iskola is. A református elemibe mi be voltunk iratkozva, mint magántanulók. Ez annyit jelentett, hogy minden évben egy hónapra, az év végére be kellett mennünk Pápára elemi iskolás korunkban, és jártunk rendesen az osztályba.
Elemiben négy évig tanultunk, azután kezdtük a gimnáziumot. A negyvenes évek elején a kollégiumnak lett egy kereskedelmi tagozata is. Ez a felső négy év volt, és abból különbözött a gimnáziumtól, hogy nem kellett latint tanulni nekik, viszont kereskedelmi tantárgyakat tanultak. S hát hova mentek ezek? Mentek pénzintézetekbe, bankokba, nagyobb gyárakhoz, nagyobb cégekhez. Hallottatok Gosztonyi Jánosról, a Magyarok Világszövetsége egyik főtitkáráról; ő is a kereskedelmi iskolába járt. Celldömölkről jött ide át, a celldömölki polgáriból. Persze Gosztonyi Jánoson kívül volt még egy csomó más híres ember. Lőrincze Lajos is Pápán végzett, utána elment, megszerezte magának a tanári diplomát, azután visszajött Pápára tanítani. Sándor öcsémet ő tanította az utolsó évben.
A nagy hagyományos református iskolák persze Debrecenben, Sárospatakon voltak. Mind a két iskolának több mint ezer tanulója volt, és azokat is az 1530-as években alapították. A pápai volt a legidősebb. A múlt század végén, amikor a reformátusoknak dönteniük kellett Pápa és Komárom között, hogy melyik legyen a főgimnázium, hát akkor hosszas gondolkodás és civakodás után Pápa javára döntöttek. Komáromban volt a püspök,- akkor úgy mondták: a szuperintendens – székhelye. Hát a püspök is átjött akkor Pápára.
Meg kell még említenem, hogy Pápán, Sárospatakon, Debrecenben és persze Pesten is volt teológiai akadémia. A nagyapátok bent volt abban a bizottságban, mely a teológusokat vizsgáztatta. A teológusok ugyanis tanultak közjogot, és mindenféle olyan tantárgyat, mely elősegítette azt, hogy tudják az egyház közigazgatását végezni. Nagyapátok tanította ezt nekik. Nagyapátok néha-néha megjelent, leadott egy-egy órát, majd vizsgáztatta őket.
A teológia épülete Pápán pontosan ott volt, ahol a kollégiumé. A kollégium épületéhez csatlakozott az ún. Konviktus, itt a diákok ettek, itt egy nagy étterem volt. A diákok nagy része kint lakott a városban, magánlakásokban, magánházakban, és vagy a konviktusban evett, vagy pedig akiknél lakott, azok adtak nekik kosztot is; kosztot és kvártélyt.
Én úgy kezdtem az egész diákműködésemet, hogy egy szép őszi napon 1934-ben felpakoltak a kocsira, még akkor Lőrintéről, és szépen bekocsiztak Pápára. Lementünk a Tókertbe. Ide építettek egy tisztviselő telepet, csupa új, kis családi házzal. Itt a Liget utcában állt meg a kocsi egy sarokháznál, ott leszálltam, és megérkeztem Juhász Imre nyugalmazott tanítóképzős tanárnak a házához. Szóval itt szállásoltak be egy kis szobába. Nekem saját szobám volt, és én ott is étkeztem Juhászéknál. Szép nagy kertjük volt. Még velem lakott ott három fiú, kettő közülük egy osztályba járt velem; Dezső Gabi és Baranyay Elemér. Baranyay Elemér a Zala megyei Nováról való volt, Göcsejből. Dezső Gabi pedig Nagypiritről, ami Veszprém megye és Vas megye határán van.
Volt még egy másodosztályos is, Tóth Imre, aki Tétről érkezett. Ez a három gyerek nem evett Juhászéknél, hanem ők bejártak a konviktusba enni. Az osztályunkban 70-80 körül voltak tanulók. A földszinten az egyik nagy sarokteremben helyeztek el bennünket. Semmi különös dolog nem történt az első félévben, csak az, hogy valamiféleképpen számtanból bajba keveredtem. Végül is a számtantanár kisütötte, hogy nem látom rendesen a padból a táblát. Nem láttam rendesen, ez igaz. S akkor megállapították, hogy rossz a szemem. Szemüveget kellett csináltatni. S attól kezdve szemüveget viselek.
Az osztálytársaim között volt mindenféle falusi gyerek, rendőrnek a fia, voltak tisztviselő gyerekek, kisbirtokosoknak a gyerekei, voltak szegény sorsúak, gazdagok. A legtöbben valamiféle tandíjmentességet kaptak. Talán én voltam az egyedüli, aki megfizette az egész tandíjat. Hogy Pápára jártam, az félig-meddig tradíció volt. Édesapám is Pápára járt. Osztálytársaim közül voltak olyanok, akiknek az apja az apámmal járt egy időben a kollégiumba. Osztálytársaim közül többnek a testvére vagy a húga járt később valamelyik öcsémmel egy osztályba. A pápai kollégium családok és generációk iskolája volt. Nagyapám is Pápára járt, az ifjú Jókai Mór Váli professzoréknál lakott a Váli házban. Váli Mari leírta, hogy a fiatal Jókai Mór hogy élt náluk, hogyan tanítgatták. Igaz, hogy érettségizni Kolozsvárra ment.
A Váli professzorék lakása volt a Váli ház. Ebben a házban, a Jókai utcában, a püspöki palota szomszédságában az én időmben lakott a legendás hírű Lux néni, aki csekély nyugdíjából öt remek gyereket nevelt fel. Édesanyám mikor ’45-ben magára maradt, a Váli házban húzta meg magát a református egyház jóvoltából. Azért mondom, hogy a református egyház jóvoltából, mert Váli Mari halálakor azt a házat a református egyházra hagyta, de apám volt a haszonélvező. Ez annyit jelentett, hogy addig mi használhattuk, amíg apám élt. Persze apám halála után az rögtön rászállt a református egyházra. Jókay Károly, vagyis a dédapám is Pápára járt, ha nem is az egész idő alatt, de pár évig. Abban az időben az volt a szokás, hogy csak egy rövid időre jöttek a kollégiumba Komáromból a híres tanárokat hallgatni. Dédapám a kisöccsét is Pápára küldte. Így került a fiatal Jókai Mór abba a környezetbe, ahol megérett benne a láng, amely egész életútján vezette. Itt kezdte Tarczy professzor képzőtársaságában próbálgatni szárnyait, és itt találkozott és barátkozott meg minden idők magyar üstökösével, Petőfi Sándorral. A kollégiumban kötött barátságot a jómódú polgári kisnemes gyermeke az alföldi szegénysorsú ember fiával.
A kollégiumban minden diák egyenlő volt. És ez így is volt az én időmben is. Osztálytársaim pap, tanár, tanító, tisztviselő, iparos és sokszor nagyon tehetséges, de szegény sorsú falusi emberek gyermekei voltak. A diákok a Bakonyalja, Kisalföld, Csallóköz, Vas, Zala, Őrség, Balaton-felvidék, Somogyország, Baranya, Mezőföld és Komárom kálvinista városaiból és falvaiból származtak. Ama kívülről fehérre meszelt, kakassal vagy csillaggal ékesített tornyú templom ezeken a településeken bizonyította, hogy bizony nem ártott az ellenreformáció, sem az elnémetesítés.
Hátam mögött ült Tóth Jóska, ismétlős borsosgyőri bejáró. Apjának három hold földje volt. Az én apámnak meg 1600. Jóska mindenki segítségével leérettségizet és a kollégium büszkesége, a szuperatléta visszakerült Pápára mint tornatanár. Mert ez is szokás volt: a pápai diák, mint kollégiumi tanár visszatért. Sokan lelkészek lettek a teológia elvégzése után, nyugati egyetemeken tanultak még tovább, Hollandiában, Svájcban, Skótországban, és így kerültek haza a kálvinista parókiára. Megfelelő versenyprédikáció után a nép döntött és választott. Dunántúl kálvinista népe tudta, hogy kit akar. Nagytudású, jól felkészült lelkészek kellettek nekik, és az alapot a kollégium adta meg. Hírneves egyetemeken tanultak tovább, és beleolvadtak a magyar társadalom minden rétegébe, származási különbség nélkül. Nagyon sok szegény sorsú fiatalt a kollégium emelt fel a középosztályba, ahol lett belőlük államférfi, püspök, orvos, mérnök, tanár, író, költő és hírneves művész. Végül is mindenki tagja lett a pápai diákok nagy családjának. Tanárainktól egy életre szóló ajándékot kaptunk útravalóul. Ők alapozták meg azt, ami ma vagyunk. A kollégium volt a szellemi központja a Dunántúl reformátusságának. A Nátus, ahol a lányok nevelődtek, ugyanolyan magas színvonalú volt, mint a miénk. Az Ókollégium, az Ótemplom, az új kéttornyos templom, a püspöki székhely ugyanazt jelentették, mint a debreceni Nagytemplom, kollégium és a Dóci a kálvinista Rómában.
A kollégium homlokzatán ott volt az egyszerű jelszó: „Istennek, hazának, tudománynak”. És ez a három szó mindent kifejezett. Ehhez hozzájárult a meg nem alkuvó református világnézet. Jártak velünk katolikusok, lutheránusok és zsidók is, hittanóra idején mindenki szépen elvonult a saját hitoktatójához. Mi, reformátusok a saját osztálytermünkben maradtunk. A hitoktatók szintén tagjai voltak a tanári karnak, a rabbit is beleértve. A korán elhunyt Nagy Gábor vezetett be a református hitbe. Mennyire igaza volt, amikor azt tanította, hogy a hit az ír és orvosság az élet megpróbáltatásai ellen! Az Úristen a tiszta hitvallást várja tőlünk, amit sokszor az oktalan ember igyekszik megváltoztatni a saját elképzelése szerint. Van-e ennél nagyszerűbb református útravaló?
Második gimnáziumba Sárospatakra küldtek. Sárospatakon volt egy angol internátus, és az angol internátussal kapcsolatban volt egy nagyon erős angol program. Mindjárt az első gimnáziumtól kezdve tanultunk angolul. És a sárospataki angol internátus engemet valami angol tudorrá kellett volna, hogy neveljen. Ugyanis az volt a családi ötlet, hogy énbelőlem bankár lesz, és Hegedűs Loránd bácsi, a keresztapám majd betesz engemet egy bankba.
Az angol internátusban tényleg nagy hangsúlyt fektettek az angolra. Nyolc hálónk volt, mindegyik hálóban 10-11 gyerek aludt, és minden két-két hálónak volt egy felügyelője. A második emeleten, ahol a mi hálóink voltak, ott volt egy angol bennszülött tanár, aki egy szót sem tudott magyarul, és egy amerikai. Az amerikait Bushnak hívták. Minden hálónak külön is volt egy felügyelője, egy nagyobb diák vagy egy teológus. A mi hálófelügyelőnket Vataynak hívták. Ma Kanadában él, ott pap. A társaink az angol internátusban gazdagabb gyerekek voltak, nem az a fajta, mint akik Pápán jártak. Ezek Szabolcsból, Szatmárból, Zemplénből származó, rettenetesen elkényeztetett dzsentri gyerekek voltak. Rosszak voltak nagyon. Sárospatakon egyenruhát kellett viselni azoknak, akik az angol internátusban laktak. Olyanszerű egyenruhánk volt, mint a postásoknak. És sokszor megállítottak az emberek, amikor ebben az egyenruhában mutatkoztunk az utcán, hogy miféle iskolába járunk.
Nem szerettem Sárospatakot, sőt utáltam. Először is nem szerettem a társaságot, a gyerekeket. A gyerekek egy része az angol internátusban elkényeztetett dzsentri gyerek volt, más részük pedig Pestről jött. Pesti elvált embereknek a gyerekei, meg olyanoké, akik Amerikába kivándoroltak, és ott éltek.
Valahogyan nagy nehezen elmúlt a sárospataki év is, a harmadik gimnáziumra megint visszakerültem Pápára. Az volt a baj, hogy Sárospatakon angol volt mindjárt legelőször a nyelv, Pápán pedig latin. Mikor Sárospatakra mentem első gimnázium után, akkor nyáron meg kellett fogadni egy tanítót, egy tudort, aki belém verte nyáron az első évnek az angolját. Ez Jülling Gyula, pesti egyetemista volt, aki Lőrintére kijött a nyárra, ott mint nevelő működött, és engem tanított az első osztályos angolra. Pótvizsgát kellett tennem, mikor odaértem. Aztán, mikor visszamentem Pápára, akkor meg latinból kellett pótvizsgát tenni, a második osztályos latinból, amit én elmulasztottam. Különben utáltam a latint. Akkor egy Mikulás Andor nevű pápai diák jött ki hozzánk, és ő verte belénk a különbözeti latint. Ez volt az az idő, mikor jó anyám Lőrincze Lajost akarta megfogadni, mint instruktort, mint nyári tanítót. De Lőrinczének valami másféle dolga volt.
Mikor visszajöttünk Pápára, akkor Miklós öcsém már másodikos volt, én pedig harmadikos. Később aztán, mikor Sanyi is Pápára került, akkor a tornatanárnál voltunk koszton és kvártélyon, akit Szakúrnak hívtak. Pápán minden tanárnak megvolt a neve. Szakúrnak a rendes neve vitéz Kovács Jenő volt, legendás hírű tornatanár, aki az ügyetlen kis szecskákból atlétákat nevelt, akik végigverték a népesebb iskolák csapatait is. (Szecska volt az első osztályos.) Ő szervezte meg az évi nagy eseményt, a tornavizsgát, mely a Nátus növendékeivel együtt zajlott le. A többi diák, aki nem otthon vagy lakásadónál lakott, az különböző segélyeket kaptott az Ókollégium internátusában. Ez volt az az épület, amely a Petőfi utcában állt, ide járt Jókai Mór és Petőfi Sándor is. Az Ókollégium épületének szomszédságában volt az a kis házikó, ahol egykor Petőfi Sándor lakott.
A szegény sorú pápai diákok dolgoztak a konviktusban, ahol kiszolgáltak, és mint ételhordók működtek. Vagy pedig egy bizonyos fokú tandíjmentességet kaptak. Ez a rendszer segítette sok szegénysorú diáknak elvégezni a kollégiumot. Voltak ugyan okosan befektetett alapítványok és pár apró földbirtok is, ami szintén segített. A pápai gimnáziumnak volt egy szőlője is a Somlón. Különben a somlói szőlőnek nagy része a pápaiaké volt. Somlai bort nem is nagyon adtak el, mert a pápaiak megitták maguk. A falusi gyerekek egy része bejárt otthonról a celldömölki, a csornai és a győri vonalakon döcögő vonatokon. Korán keltek, későn feküdtek, és hogy mikor tanultak, ettek és aludtak, ez kérdéses volt. De megragadták az alkalmat és a kollégium diákjai voltak, így kerültek fel oda, amit tanult középosztálynak neveznek.
Most valamit a tanáraimról. Szűcs Dezső volt a földrajztörténelem szakos tanárom. Idegölő feleltetési módszerével belénk verte a tudományt. Később, mikor a cserkészetben tanítottam a földrajzot és a történelmet, és sokan csodálkozva kérdezték, honnan tudom mindezt, akkor azt szoktam mindig felelni, hogy hát én a pápai kollégiumba jártam. Utáltam a heti hat latinórát. Latintanárom, Földi József, egy kiugrott katolikus pap volt. Igazgatóm, Fejes Zsiga bácsi édesapámat is tanította. Zsiga bá’ elkísért bennünket a kollégium által rendezett tanulmányi kirándulásra Ausztrián és Olaszországon keresztül, amit a nátistákkal, a leányiskolával együtt tettünk meg, és szorgalmasan fényképezett. Azután mindenkit megajándékozott a fényképekkel, mert mindenkit ismert.
Angoltanárom, Molnár Béni gazdag porosz lányt vett el feleségül, és hát a porosz asszony ott lakott velünk, és megtanult magyarul. Mi persze közben tanultunk németül is. Vacsorakor Szakúréknál a tanár bácsival ettünk, ő is ott volt, és rengeteg első világháborús haditörténetet mesélt nekünk. Ő az egész idő alatt a fronton volt, az olasz fronton és az orosz fronton is, de főként az olasz fronton. És mesélt, mesélt a háborúról. Meg szoktuk beszélni a napi, az iskolai és a politikai eseményeket. Már nem tudom, mit fizettünk nekik a kosztért és kvártélyért, de tudom, hogy fát mi küldtünk be, ez is benne volt a megegyezésben, és mindenféle más természetbeni dolgot is. Sonkát, szalonnát, krumplit, szóval efféle dolgokat. Nagyon jó dolgunk volt, ott laktunk hat évig.
Reggelenként a hosszú Jókai utcán mentünk az iskolába. El kellett persze sétálnunk a püspöki palota mellett lévő Váli-ház előtt is. A Váli-házban Luxék laktak, és lent Mészáros néni a folyóparton. Néha-néha bekukkantottunk, és lementünk a Mészáros nénihez beszélgetni. Mészáros néni rengeteg mindenféle történetet tudott mondani, és azokat körülményesen mesélte el. Mindenféle szavakat talált ki ő maga , hogy annál okosabbnak nézzen ki. A Váli-házban, a Tapolca partján volt a lóistálló, ahová bekötötték a lovakat, ha Hathalomról vagy Lőrintéről megérkeztünk. És volt egy tehénistálló, ahol Gyula bácsi tartotta híres teheneit. A Tapolcában akkor még szépen folyt a víz, csak az volt a baj, hogy a szennyvizet beleengedték a városnak egy részéből, és az teljesen lehetetlenné tette a vizet. A víz Tapolcafőről jött, pontosan onnét, ahol a Tapolca eredt. Érdekes természeti jelenség volt a forrás. Egy óriási sziklatömeg, amiből csak úgy bugyogott ki a víz. Szerencsére tökéletesen tiszta volt, és amellett meleg is. Persze folyása közben lehűlt, de télen a Tapolca vize gőzölgött, mert melegebb volt, mint a levegő maga. A Tapolcán túl még tartott a telek, ami egy keskeny, vékony földsáv volt, és a jó termőföldben gyümölcsfák nőttek, vetemények teremtek.
A mi osztálytermünk fent volt a második emeleten, és a Tókert felé nézett. Szép kilátás nyílt végig, egészen a katonai repülőtérig, ahol aztán az ejtőernyősöknek volt a bázisa. Mellettem Boda Endre ült, egy Vas megyei kisnemesnek a fia, volt nekik pár száz holdjuk, és ő is gazdásznak készült, mint én. Előttem ült Vida Lali, a rendőrkapitánynak a fia, Az apja meghalt nagyon korán rákban, és hát akkor özvegy édesanyja nevelgette. Vida Lali egyedüli gyerek volt, ő az apjától örökölte a vitézi címet. A vitézek kaptak telket vagy földbirtokot azért, mert a háborúban vitézül viselkedtek. Vidáék kaptak 100 holdon felüli birtokot az enyingi járásban, ahol a földek nagyon jók voltak.
Volt sok falusi gyerek, parasztgyerek, akikkel jóban voltam mindig. A felső osztályokban Csipő Lajos lett az új osztályfőnökünk, egy fiatal tanár, aki a Donnál maradt, miután behívták katonának. Ekkor ébredtünk fel, hogy háború dúl körülöttünk, pedig láthattuk a jeleit, amint a szomszédos Golovizer kocsmában a németek sorozták a bakonyi sváb legényeket, és láthattuk a Tókertre néző második emeleti osztálytermünkből, ahogy a távoli repülőtér felett az ejtőernyősök gyakorlatoztak. Az olasz gyártmányú Caproni gépeik a város felett fordultak rettentő zajjal, ilyenkor egy szót sem lehetett hallani.
Hat napon át tartott a tanítás, szombat délután volt szabad. Vasárnap gyülekeztünk a kollégium udvarán, osztályonként sorakoztunk, és osztályfőnökeink vezetésével diáksapkásan, az úttest közepén, elöl a nagyok, leghátul a szecskák, vonultunk az Ótemplomba. Elöl vonult a tanári kar, látogatók, szülők és vezető pápaiak. Édesapám is sokszor vonult velük. Jól emlékszem a csallóközi csicsói lelkészre, Kun Géza bácsira, aki két fejjel kiemelkedett a tömegből. Ennek a fia él most Ohióban, szoktunk vele találkozni. Amikor a nyolcadikosok elérték a Nátus kapuját, ami majdnem szemközt volt a kollégiummal, a kapu kinyílott, és kettes sorban a nátisták is csatlakoztak a járdán a menethez. Így vonult Dunántúl református jövője a templomba, amit a császári rendelet szerint építettek torony nélkül, harang nélkül. Ablakai utcára nem nézhettek. A fehérre meszelt bolthajtásos templomban az egyedüli dísz az úrasztala és a szószék volt. A tiszta ablaküvegen ömlött be a fény – mi reformátusok szeretjük a tiszta levegőt és a világosságot. A karzaton ült a fiatalság. Ebben a templomban konfirmáltam, szüleim, tanárok, nagyszámú nyugdíjas értelmiségi, a város református társadalma és a pápai gazdák voltak a tanúim.
Ezután felépült az új templom a Nátus és a kollégium között, a Széchenyi téren, a volt színháznak a helyén. Lassan épült, az egész Dunántúl építette, sok remek falusi és városi gyülekezetből jött a pénz. Édesapám, aki nyakig el volt foglalva a kollégium, a pápai egyházmegye és a dunántúli egyházkerület ügyeivel, ügyeskedte ki az államsegélyeket. A kultuszminiszter csak katolikus lehetett, az államtitkár mindig református volt. Így apám rokona, a pápai öregdiák, Zsindely Ferenc államtitkáron keresztül, aki néki osztálytársa volt, sok pénzt kijárt az államtól. S felépült az új kéttornyú református templom. Harangja is volt elég, köztük a diákharang, amire évekig gyűjtöttük filléreinket. Emígyen szól egy kis történet. Ekkor véletlenül egy haranggal több volt a reformátusoknak, mint a katolikusoknak, és ezért később a Nagytemplom is kapott egy új harangot, és ezzel kiegyenlítettek. A kollégiumnak volt két cserkészcsapata is. Az egyiket Tisza Istvánról nevezték el, nem tudom mi volt a száma. A másikra nem emlékszem. Horváth Endre volt az egyik csapatnak a parancsnoka és A. Tóth Sándor, a rajztanár volt a másiké.
Kollégiumi hagyomány volt, hogy március 15-én a diákság, a tanári kar és a pápai közönség tömött sorokban felvonult és megkoszorúzta a hősi emlékművet, Jókai és Petőfi szobrait és a helyeket, ahol laktak. Petőfi Sándor az Ókollégium mellett, egy kis házikóban lakott, Jókai Mór meg a Jókai utcán. Azt a házat lebontották és újat építettek helyette, de az új házra is felrakták a táblát. Este pedig díszelőadás következett, amikor a kollégium és a Nátus növendékei adtak elő egy magyar darabot a Jókai Színházban. Negyvenkettőben érettségiztem, az osztályunk létszáma kb. 40 lehetett, ennyire lecsappantunk 80-ból elsős koromtól kezdve. A gyerekeknek nagy része továbbtanult, egyetemekre mentek Pestre vagy pedig főiskolára. Mi hárman, Budával és Vidával Magyaróvárra iratkoztunk be, s ’42 őszén kezdtünk el ott tanulni. További életünk kalandok sorozata volt.