Elmondta, hogy őt a hála vezette el a mindennapi élő hithez, és minden imádságát a hálával kezdi: elsorolja, mikért mond köszönetet az Úristennek. Mesélt számos református felmenőjéről, családja külföldre meneküléséről, és elmondta, hogy mikor a rendszerváltás után Magyarországra jöhetett, természetes volt számára, hogy segítse a magyarságot, mert belé nevelték, hogy ott segítse ezt a nemzetet, ahol tudja. A hitében lassan lett egyre biztosabb, egy ideig nem mert róla beszélni mások előtt, nem hirdette a szakmai környezetében sem. Nagyjából mostanra jutott el oda, hogy kimondja: bűnös, saját lelki, testi gyengeségeivel kínlódó, földönfutó református vagyok, akiben most is maradt néhány kétely. A kételyei elmondása szerinte arra vonatkozik, hogy ha a sorsa rosszabbra fordul, akkor is hálás tud-e majd lenni. Mindenesetre igyekszik megfogadni a kapott tanácsot, hogy ne aggodalmaskodjon annyit.
Az esemény beszámolója itt olvasható.
A beszédről készült videó itt látható.
Elhívástól, küldetéstudatól a hálán keresztül a hitvallásig
Felmenők sorsa, szolgálata, hitvallása—„nemzedékről nemzedékre”
Kedves Testvérek, Atyafiak!
Mezei egyháztagként, bűnös emberként állok itt, s ösztönösen arra gondoltam, az én történetem nem egy tanult teológus, hittudós története, hanem egy olyan emberé, akinek még sokat kell fejlődnie, ezért alázattal és tisztelettel szólok ma. A konferencia szervezői megkeresése meglepett, de előtte volt egy érzésem, sejtettem mire kérnek, és örömmel elfogadtam. De miért pont engem kértek fel, egy ilyen illusztris társaság előtti felszólalásra? Bevallom hónapokig gondolkodtam azon, mi az, amit én, egy ilyen rendezvényen elmondhatok, még álmodtam is arról, mit kellene mondanom. A rendezők arra kértek, tegyek személyes-jellegű tanúságtételt és térjek ki egy kicsit a családi háttérre is. Ne vegyék dicsekvésnek vagy értsék félre, mert saját hitfejlődésemnek fontos része, kik voltak a felmenőim, mit tanulhattam tőlük, mit hallottam róluk, mit várhatnak el tőlem, „nemzedékről nemzedékre.”
Apai nagyapám, dr. Jókay-Ihász Miklós, az 1923-tól 1944-ig országgyűlési majd felsőházi tag, lőrintei és hathalmi földbirtokos, a Pápai Református Kollégiumban végzett Zsindely Ferenccel egyidőben. Egy több száz éves kapcsolatot erősített a család és a Pápai Kollégium között. Nagyapám a pápai egyházmegye tanács bírája, főgondoka is volt, az Országos Zsinatnak, Egyetemes Konventnek tagja. Édesapám, Jókay-Ihász Lajos, és két öccse szintén Pápán érettségiztek az 1940-es évek elején. Sajnos 1945 januárjában az összeomlás pillanatában halt meg apai Nagyapám . Apai nagyanyám, Szoboszlay-Papp Erzsébet, a nagynevű debreceni püspök oldalági leszármazottja, mélyen hívó református volt. Igen kemény sors várt rá 1945 márciusától amíg 1956-ban ki nem vándorolhatott hivatalosan. A Forradalom kitörése híre már Bécsben érte. Az ő levelezése, melyet útközben biztos felbontottak, derűs hitre vallott, mert valamikor ’45 után a méltóságos asszony lépcsőházat takarított, kegyelemkenyeret evett. Valahogy a párkányon mindig hagyott neki valaki faluról ennivalót. Hálás volt az Istennek, írta, hogy megtanulhatta a lépcsőházmosást, takarítást, főzést, háztartásvezetést. Elsőfokú unokatestvére, Tüdős Klára, hasonló világváltásról ír naplójában, a Rongyokban, amikor az Istenhegyi útról kitelepítik, hálát ad, hogy annyi évig milyen szép kilátása volt a városra, s mennyi embernek tudott segíteni, addigi társadalmi helyzetének köszönhetően.
A háromszéki Étfalva Zoltánról származik anyai nagyapám, Zoltáni Géza, akinek felmenői 100 évig lelkészkedtek a marosszéki Sáromberkén. Anyai nagyanyám, Szent-Györgyi Judit, a sátoraljaújhelyi református és evangélikus gentry sarja. Két nagyszülőm, édesanyám Enikő, édesapám, mind 1945-ben menekültek, minden földi vagyonukat hátrahagyva, sokat meséltek arról, milyen az, amikor „elmúlik e világ dicsősége,” s csak Isten kegyelméből élhették túl a háborút, frontátvonulást, menekülést, tábori életet Németországban, majd a kivándorlást, új élet kezdését emigránsként 1949-50ben. Óriási erőt adnak a felmenők, jó példát, de ez még mindig nem elég az élő hithez.
Én Chicagoban születtem 1963-ban, pont Jókai Mór születésnapján. Húgaim 1965- és 1967-ben. Sokkal később tudtam meg, a szombati magyar iskolában, miért akarják „i” betűvel írni nevem. Igazi emigránsok életét éltük, a család célja az idegen környezetben való helytállás és, talán még fontosabb, magyarnak megmaradni, s a magyarságot átörökíteni az én nemzedékemre.
Egy ki nem mondott remény az volt, hogy amikor a világ jobbra fordul, hazajövünk. Addig vittük a „magyar ügyet,” a hetvenes-nyolcvanas években főleg az erdélyi, felvidéki magyar kisebbségért lobbiztunk, ott, ahol voltunk ép, azzal amink volt. Magyarországra költözni nekem 1994-ben sikerült, Kinga húgom, a Léván született, Amerikába kivándorolt férjével pedig 2002-ben. Két húgommal magyar cserkészek voltunk, vagyunk, a kinti magyar társadalom cselekvő szereplői, majd a Burg Kastl-i magyar gimnáziumban is két évet tanultunk Bajorországban. Az egyetemet beleértve, Amerikában tanultam az óvodától a doktorátusig. Burg Kastlban a római katolikus testvérek erős többséget alkottak, többnyire menekült apácák, szerzetesek tanítottak, internátust vezettek. A tanároknak, papoknak, apácáknak egy „laudetur Jesus Christussal” kellett köszönni. Nem ártott nekem, ott konfirmáltam, de erős történelmi és hitbéli vitáim voltak a diáktársaimmal, református „másságom” ott erősödött.
Mondhatom, a családban református és erősen kurucos kultúrában éltünk, ismertük az angol-szász, ma már igen ritkán hagyományosan működő protestáns felekezeteket, de a hitünk a magyarság volt. A magyarság megmaradása, magyarként élni, mint életcél, elhívás.
Saját sorsom
1989-ben a politikai emigrációs lét, száműzetés fogalmilag átalakult, s a nyugati magyarság egykori emigráns törzse már sziget-magyarság, diaszpórává változott. S aki vállalja, minden nap nemes harcot űz a senki által ki nem kényszerített, észrevétlen, egyirányú és gyors nyelv, majd kultúra-vesztés, beolvadás, felszívódás ellen. Ez nekünk Isten kegyelméből sikerült 45 éven át.
Ezért a csodáért, hogy itt lehetek ma a fentiek fényében és magyarul beszélhetek, hálából idézem a 147. zsoltárt: „Zengjetek hálaéneket az Úrnak, énekeljetek hárfakísérettel Istenünknek!”
Küldetéstudat
Belém nevelték, hogy ott szolgáljam a magyarságot, ahol vagyok, ahogy talentumaim megengedik. Így a szakmai pályámban, mostani beosztásomban is, napi szinten igyekszem Amerikát jobban megértetni honfitársainkkal, s még fontosabb, hogy amerikai egyetemi hallgatók, tanárok jobban értsék, megszeressék Magyarországot. A mostani munkahelyem 2012 óta a Fulbright Bizottság, ahol igen nehéz döntéseket kell hoznom a pályázókat illetően. 2012 óta nagyságrendileg 500 amerikai és magyar diák, professzor életére tudtam hatni. Remélem, a két országról ők reálisabb ismeretekkel térnek haza és dolgoznak tovább. A munkámmal kapcsolatban bölcsességért imádkozom. Hányan mondhatják azt, hogy munkájuk, egyben küldetés?
Édesapám 1992-ban járt előszőr s utoljára Magyarországon 1945 márciusa óta. Akkor meglátogatta az újra megnyílt Pápai Refit, a ’42-esek érettségi találkozóján vett részt, megnézte a hajdani bírtok romjait is. Fél évre rá hazahívta az Úr, méltóságteljesen várta a halált, s hitvallást tett egy bucsú rendezvényen. Elmondta, az élet egy út, végig kell rajta menni, panaszkodás nélkül. S ha egyszer szólnak „ennyi volt s nincs tovább,” akkor azt el kell fogadni, mert ő kálvinista. Huszon évvel később néztem meg a felvételt, mellbe vágott.
Testamentuma szerint egy alapítványt hoztunk létre, a Jókay Család Alapítványát, mely 1994 óta 72 pápai refis diákot támogatott, főleg első generációs értelmiségi, szerény anyagi hátterű észak-dunántúli fiatalokat. Szinte mindegyik ösztöndíjasunk egyetemet, főiskolát végzett. Van köztük jogász, lelkész, teológus hallgató, orvos, régész, közgazdász, vállalkozó, egyetemi oktató, katonatiszt, légi irányító, művész, agrár vállalkozó, adóellenőr, botanikus és legfontosabban: Édesanya és Édesapa.
Az Alapítvány kezdetek óta néhány kalotaszegi gyülekezetet is segít, nem is beszélve arról, hogy már közel két évtizede a kárpátaljai testvéreket is támogatjuk, leginkább a técsői líceumot. Ez az elhívásom, nem tehetek mást.
Az első házasságomból 2 felnőtt gyerekem van, egy fiam, egy lányom, jelenlegi, második házasságomból végzős gimnazista lányom, egyetemista fiam. De még nem tudom kinek, hogyan adom át ezt a küldetést, ha hiszek a Prófétának, „minden hiába,” de bízom benne, megadatik nekem a nemzedék-váltás, elfogadva azt, hogy utódaim saját útjukat járják majd. Nem könnyű.
Figyelmeztetés
Ez még mind nem elég, mert zeng bennem az Írás: „egyedül hit által,” és a képmutatók, csak látszólag jó emberek példája óvá int. Ez vezetett engem, több bukdácsoló kísérlet formájában, feladatként, hogy mélyítsem tudásom, tegyem élővé, az örökölt, eleve elrendeltetett még csak pislákoló hitem. A Prédikátor könyve is figyelmeztet: „Mert nincs egy igaz ember sem e földön, aki csak jót cselekedne, és ne vétkezne.”
Hogyan is?
Most következik a nehezebbje, a lényeg. Mi vezetett, s vezet naponta az élő hithez, miután hiszem és vallom, hogy Jézus meghalt, harmadnapon feltámadott, s a benne hívők ingyen kegyelemből részesülnek, és örök életet nyernek? Néhány tapasztalat:
*Csakis hálás lehetek mindenért, a hála vezetett az élő hithez, és a nyílt hitvalláshoz, melyet 5-10 évvel ezelőtt nem mertem volna megtenni.
*Több alkalommal, de leginkább a Covidos időszakban döbbentem rá, csakis Isten akarata lehet az életem, családom eddigi áldott sorsa, tálentumokkal való áldása, a szolgálatba való hívása.
*Sok, sok kérdésem maradt, hogy fordítom át a gyakorlatba a hitéletet? Az úgy nevezett „nagyok,” vajon hogyan vették ezt az utat, kezelték kételyeiket? A kereső, jobban hinni akaró értelmiségi útját? Ezért vettem elő CS Lewis több művét, Max Webert, Chesterton három hitmagyarázatát, TS Elliot kultúra magyarázatait, Szent Ágoston Konfesszióját mely mélyen érintett, mintha velem beszélgetett volna, Marilynne Robinson Kálvin tanulmányait, Szűcs professzor Kálvin és hitvallás magyarázatait, hitvallásainkat. Valamint a Prédikátor könyvét.
*Burg Kastlban konfirmáltam 1977-ben, azóta pislákoltak bennem az alapok, de a vasárnapi prédikáció üzenetét sokszor szerdáig sem tudtam alkalmazni.
*Ezért a Bibliát nem egyben, vagy elejétől végig, hanem „tematikusan” kezdtem el szemlézni, több fontos szakasz pont jókor került elő, relevanciát kezdtem el tapasztalni.
Hogyan fordítom le napi gyakorlatba?
Tudom, minden nap csendes hitvallást kell tenni, ellenállni a gonosznak, jól dönteni, bűnt megbánni. Nehezen megy az imádkozás, CS Lewis „Levelek Malcomnak” c. könyvében ír erről, hogy miért tanult szöveget, éjjel, lefekvés közben s miért nem bármikor, gondolatban imádkozunk? Sejtem másoknak is nehezen megy. Ezért a hálával, köszönettel kezdem, ez kifogyhatatlan forrás. Valahogy nem éreztem magam felkészülve a missziói parancs teljesítésére.
Erre is érkezett válasz. Észrevettem miben mutatkozott újabban a hit, a Szentlélek ereje. Megfelelő pillanatban, odaillő szavakkal, szeretettel kezdtem hitet vallani, ott, ahol eddig még soha. Jártamba, keltembe, szakmai körülmények között is kimondom, hívő vagyok, református vagyok, s megnyílnak az emberek. De nem mindegyik. Néha csak egy jól kiválasztott célzással, hivatkozással, jelzem, van egy egyetemes értékrend az emberin kívül. Akár csendben, akár mosollyal, akár később engem megszólítva, ők is „vallanak” és örülnek, hogy nincsenek egyedül, ahogy én sem.
Ettől féltem a legjobban, hogy nyíltan, úgy nevezett „semleges” vagy „világi” környezetben célozzak hitemre, annak alapjaira. Most már nem félek. Több rendezvényen, eseményen, akár Amerikában, mindig úgy alakul, hogy egy testvérre akadok, mert merem jelezni, miben hiszek. Még olyan is, aki nem hívő, csak mosolyogva mondja, „igen, tudom, látszik.” Ezek szerint néha felismerhető?
Bűnös, saját lelki, testi gyengeségeivel kínlódó földön futó református vagyok, akiben még most is maradt néhány kétely. Kérem a Testvéreket, adjanak tanácsot: akkor is ilyen hálás lennék, ha betegség sújtana engem, vagy családomat, vagy rossz irányba fordul sorsom, a körülöttem lévő világ? Akkor is, ha „miatta” üldöznének, vagy megélhetési nehézségeket okozna egy nyílt kiállás? Az utóbbinak egyre több jele van a mai világban. Nehéz helyzetben sok előttem járóhoz hasonlóan, megállnám a helyem, vagy összeomlanék, megalkuvó lennék? Milyen hitpróba, megpróbáltatás vár még rám? Mert biztos vár. A napi kisebb-nagyobb harcok sokasodnak, rájöttem, mit is jelent a „hit pajzsa.”
Erőt merítek a Prédikátor könyvéből: „A jó napokban élj a jóval, a rossz napokban pedig jusson eszedbe, hogy ezt is, éppúgy, mint azt, Isten szerezte; azért az ember semmit sem sejt abból, ami rá következik.” Erre a „túl jó a dolgom” nevű aggodalmamra egy vezető, Szárszón is felszólaló teológus atyafi egyszer azt mondta, nagy mosollyal, „Károly, ne légy már olyan Kálvinista.”
A tanácsot elfogadtam. Hálás szívvel, hittel, szerénységgel zárom soraimat a Galátaiakhoz szóló levél 6. fejezetének, 9-10 részével: „A jó cselekvésben pedig ne fáradjunk el…tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.”
Köszönöm szépen. Soli Deo Gloria