A révkomáromi Jókai Egyesület vendégeként mondott a díszbeszédet Jókay Károly 2022. augusztus 20-án. Az eseményről hírportál is beszámolt (felvidek.hu, ma7.sk), a videofelvétel itt látható, a teljes beszédet pedig itt is közöljük:
Jókay Károly
2022. augusztus 20. Révkomárom
Nagy öröm számomra itt lennem, abban a városban ahol szépapám és ükapám nyugszanak a temetőben, s e jeles napon szerény képességeim szerint, néhány szót szólnom Szent Istvánról, az akkori világról, s örökségének kapcsolatáról a mai ember mindennapjaihoz.
Felvázolnám elsősorban saját történetemet, majd kitekintek az 1022-as esztendő világára, ahogy mai szemmel ismerjük, majd néhány gondolattal zárom gondolataimat, kitérve a Révkomáromiak küldetésére.
Talán nem tudják, hogy anyai oldalról nagyszüleim, édesanyám s a tágabb rokonság egy része, apai részről apám és életben maradt testvére, félárván, 1945 zivataros márciusában Nyugatra menekültek. (Apai nagyanyám özvegyként 1956-ban vándorolhatott ki még a Forradalom kitörése előtti napokban). A család mindkét része Bajorországban kötött ki 1945 áprilisában, Apám egy müncheni menekült táborban mint „volt ellenség,” és édesanyámék bajor parasztok padlásán, majd szükséglakásban, és végül 1949 és 1950-ben vándorolhattak ki az Egyesült Államokba, mert haza nem mehettek. Én Chicagoban születtem 1963-ban, pont Jókai Mór születésnapján. Húgaim 1965- és 1967-ben. Sokkal később tudtam meg, a szombati magyar iskolában, miért akarják „i” betűvel írni nevem. Igazi emigránsok életét éltük, a család célja az idegen környezetben való helytállás és, talán még fontosabb, magyarnak megmaradni, s a magyarságot átörökíteni az én nemzedékemre. Egy ki nem mondott remény az volt, hogy amikor a világ jobbra fordul, hazajövünk. Nekem ez 1994-ben sikerült, Kinga húgom, a Léván született férjével, 2002-ben. Két húgommal magyar cserkészek voltunk, a kinti magyar társadalom cselekvő szereplői, majd a Burg Kastl-i magyar gimnáziumban is tanultunk Bajorországban, de az egyetemet beleértve Amerikában tanultam az óvodától a doktorátusig.
A cserkésztáborokban, valahol egy rengetegben New York állam az Oneida indiánokról elnevezett megyéjében, egy fenyves fennsíkon, szembesültem Szent Istvánnal és emlékével. Tábortüzek, szentmisék, akadályversenyek, tábori keretmesék adták át nekem a tudást, valamint azt, hogy nem csak a római katolikus testvéreknek fontos az apostoli király, István, hanem az egyetemes magyarságnak is, így nekem, magyar reformátusnak is. Bevallom, nekem Koppány szabadcsapatos életmódja volt akkor rokonszenvesebb, és a számháborúban a pogányokhoz akartam tartozni. A Kárpát-medencétől távol, idegenben, kis magyar közösségekben ápolták, ápoltuk a mai napig első királyunk emlékét, hagyatékát, amikor máshol így sem lehetett.
1989-ben a politikai emigrációs lét, száműzetés fogalmilag átalakult, s a nyugati magyarság egykori emigráns törzse most már sziget-magyarság, diaszpóra. S aki vállalja, minden nap nemes harcot űz a senki által ki nem kényszerített, észrevétlen, egyirányú és gyors nyelv, majd kultúra-vesztés, beolvadás, felszívódás ellen. Ezért a csodáért, hogy itt lehetek ma a fentiek fényében és magyarul beszélhetek, hálából idéznék egy zsoltárt: 147 Zsolt 7: „Zengjetek hálaéneket az Úrnak, énekeljetek hárfakísérettel Istenünknek!”
Tisztelt közönség!
Tekintsük vissza a világra, ahogy mai szemmel leírják, az 1022-es esztendőre! Természetesen pontos, teljes igazságot feddő tudásunk nincs, de szeretném, hogy a szent-istváni Magyarországot az akkori világhoz viszonyítsuk, s vegyük figyelembe, hány birodalom, királyság tűnt az óta el, s mennyi mai állam akkor még hamvában sem létezett.
S mi mint akkor is, most is, itt vagyunk!
Hogy is nézett ki a tágabb világ Szent István korában? A bizánci császár háborúban állt a grúzokkal, vagyis georgiaiakkal, a német-római császár dél Itáliában harcolt, de a déli részeket nem uralta, a pogány Leif Erikson 1002-ben felfedezte a mai Kanada partjait, 1008-ban vették fel a kereszténységet a svédek, Kínában a Song dinasztia 1 milliós katonasággal rendelkezett, Orleansban elégették az első eretnekeket, a Maja birodalom 2.700 év után a 1000. évre már megszűnt, az azték, inka birodalmak még nem jöttek létre. A korabeli térképek szerint Magyarország déli határa, a Duna és Száva vonalában található volt a bizánci császárság vége, a királyi Szerbia és Horvátország. Tőlünk nyugatra az Ostmark és a német-római birodalom hercegségei, északra a lengyel és morva királyságok, keletre egy sokszínű káosz, folyt még a népvándorlás. Volt dán és svéd királyság északon, s a mai Spanyolország három negyedét a mórok uralták, az egységes Franciaország is még alakulóban volt, nem is beszélve az angolok, skótok, írek, velsziek belharcairól, viking és dán háborúiról.
Ennek közepén rajzolódik ki a korabeli térképeken Szent István tűzzel-vassal egyesített magyar Királysága, természetes határokkal, vármegyékkel, kolostorokkal, plébániákkal, várispánokkal, törvénykönyvvel, a nyugati kereszténységgel egy utolsó bástyájaként a déli, keleti zűrzavarral és Bizánccal szemben. A nyugati, keleti jelképekkel ellátott Szent Korona, valamint az ország egyensúlypolitikája akkor egyértelmű volt. Erőszakos veszély fenyegetett több irányból.
1000 évvel később, 2022-ben is itt vagyunk, István örökösei, szellemi utódai.
Az említett királyságok, hercegségek, birodalmak már nincsenek, helyettük jöttek-mentek újak, besenyők, tatárok, törökök, labancok, a bécsi udvar és szövetségesei, és a 20. század, úgy ahogy volt minden fájdalmával, gyászával, reménytelenségével, de, mégis itt vagyunk.
Mindezért csak hálásak, büszkék és bizakodók lehetünk itt Révkomáromban 2022. augusztus 20-án Szent István szobra mellett.
Egy másik Zsoltár jut eszembe, a 30:12-13 rész, „Gyászomat örömre fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, és örömbe öltöztettél. Ezért szüntelen zeng neked a szívem, örökké magasztallak, Uram, Istenem!” Egy másik fordításban, „mindenkor hálát adok neked.”
A város és környéke a honfoglalás előtti kórban, római időkben s az elmúlt 1.000 évben fontos szerepet játszott katonailag, a kereskedelemben, a közlekedésben, és a műveltségben. Örüljünk a túlélésnek, de legyünk hálásak azért is, hogy van tennivalónk, van feladatunk s van talentumunk saját környezetünk, családunk, közösségünk és tágabb térségünk érdekében cselekedni. Minden civil szervezet, falusi, városi önkormányzati testület, egyházközség, iskola, gimnázium, főiskola, egyetem és munkahely, vállalkozás helyszíne lehet a hitre, hagyományra és nyelvünk egyediségére alapozott gyarapodásnak, a jóért, szépért való küzdelemnek. Minden révkomárominak van szerepe, feladata és értéke.
Ady Endre „Négy-öt magyar összehajol” c. versét 1909-ben írta, de nekünk is szól, egy lényeges kérdéssel kezdődik, s zárul: „Itt valahol, hol valahol, esett, szép szomorú fejekkel, négy-öt magyar összehajol, s kicsordul gúnyos fájdalmukból egy ifjú-ősi könny, magyar könny: miért is?”
Én kérdezem: miért is hajolunk össze néhányan, néha? A vers utolsó sora így szól: „miért is, miért is, miért is?”
Erre nincs egy válasz, hanem sok. Aki érti a kérdést, annak egy kérést, egy felhívást, esetleg a saját válaszomat megosztom. Itt a Prédikátor könyvére is támaszkodom, mely szerint „..nem tehet jobbat az ember, mint hogy örvendjen, és jót tegyen egész élete során.” (3:12)
Hogy miért hajolunk össze akár négyen-öten, miért kellene összehajolni, záró gondolatként a következővel fejezném be mondandómat:
Mindenki a saját talentuma, szorgalma, hivatása, felelősségérzete és hite szerint, szolgálja az általa választott közösséget, ott, ahol van, ahová rendeltetett!
Ez is Szent István öröksége. S legyen így egy újabb 100, majd 1.000 év múlva!
Köszönöm a megtisztelő figyelmüket!